2011. december 29., csütörtök
2011. december 27., kedd
Krisztus-fogadás Őssiben
Közel negyven gyermek és ifjú tett verses-énekes bizonyságot a megszületett Megváltóról a várad-őssi református gyülekezet december 24-én tartott ünnepi istentiszteletén.
Minden bizonnyal sok gyermeknek felejthetetlen élmény marad a Szentestén előadott karácsonyi műsor. Idén mintegy negyven gyermek – hittanórások, az első és a második konfirmandus évfolyam és mások – vett részt a verseket, énekeket és prózát tartalmazó ünnepi műsorban. Köszönjük ifjú testvéreink szorgalmát és bizonyságtételét, melyet a Nőszövetség szervezésében a jól megérdemelt ajándékosztás követett.
Karácsony első napjának délelőttjén két istentiszteletre került sor, 9 és 11 órától, melyeket a hívek úrvacsorai közössége zárt. Az istentiszteleteket követően beteg testvéreinket otthonaikban kerestük fel a szent jegyekkel.
December 26-án, karácsony második napján ismét megtelt a templom ünneplőkkel. Ez alkalommal a hónap névnaposait is ünnepelték. Az istentisztelet végén Bordás Imre főgondnok és Gulyás Olga gondnok névnapja alkalmából köszöntötte az egyházközség parókus lelkészét, ft. Csűry István püspököt.
Az együttlét szeretetvendégséggel zárult, a Nőszövetség szervezésében.
Ünnepi istentiszteletekre került sor az Őssihez tartozó szórványokban is. Karácsony első napján Lessen és Sályiban, az ünnep második napján pedig Inándon és Cséffán hangzott el a megváltó Krisztus születését hirdető evangélium.
F.T.
Minden bizonnyal sok gyermeknek felejthetetlen élmény marad a Szentestén előadott karácsonyi műsor. Idén mintegy negyven gyermek – hittanórások, az első és a második konfirmandus évfolyam és mások – vett részt a verseket, énekeket és prózát tartalmazó ünnepi műsorban. Köszönjük ifjú testvéreink szorgalmát és bizonyságtételét, melyet a Nőszövetség szervezésében a jól megérdemelt ajándékosztás követett.
Karácsony első napjának délelőttjén két istentiszteletre került sor, 9 és 11 órától, melyeket a hívek úrvacsorai közössége zárt. Az istentiszteleteket követően beteg testvéreinket otthonaikban kerestük fel a szent jegyekkel.
December 26-án, karácsony második napján ismét megtelt a templom ünneplőkkel. Ez alkalommal a hónap névnaposait is ünnepelték. Az istentisztelet végén Bordás Imre főgondnok és Gulyás Olga gondnok névnapja alkalmából köszöntötte az egyházközség parókus lelkészét, ft. Csűry István püspököt.
Az együttlét szeretetvendégséggel zárult, a Nőszövetség szervezésében.
Ünnepi istentiszteletekre került sor az Őssihez tartozó szórványokban is. Karácsony első napján Lessen és Sályiban, az ünnep második napján pedig Inándon és Cséffán hangzott el a megváltó Krisztus születését hirdető evangélium.
F.T.
2011. december 26., hétfő
Névnapköszöntő szeretetvendégség (képriport)
Szeretetvendégségen köszöntöttük a hónap ünnepeltjeit, köztük gyülekezetünk parókus lelkészét, ft. Csűry István püspök urat. Fotó: Veres Anna
Gondolat-jel
Beszédes hallgatás
Sokszor megbántam már, hogy beszéltem, de soha, ha hallgattam. A beszédet azért bánjuk meg, mert visszavonhatatlan, megmásíthatatlan. Amit hirtelen mondunk ki, az jóvátehetetlenül ott marad közöttünk. A jóvátehetetlenséggel pedig egyebet nem tehetünk, mint bánjuk. A hallgatás viszont örök kezdés és ki nem használt lehetőség. Aki hallgat, az nem is kell megbánjon semmit és nem is kell kínlódjon azon, hogy bármit is jóvátegyen. Mindig hallgatni nem lehet, mint ahogy mindig beszélni sem. Ennek ellenére sokan vannak, akik megpróbálnak mindig mondani valamit és olyanok is, akik pedig mindig hallgatni igyekeznek. Hallgatásunk beszédes kell legyen, beszédünk pedig csendes.
Megalázó magatartás
Mindig készülj fel a megaláztatásra. Bármennyire is nem szeretjük a megaláztatást, az időről időre utolér bennünket. Nem azért, mert a sors gonosz játékot űz velünk, hanem azért, mert mi magunk hívjuk ki magunk ellen. Hiúságunk és büszkeségünk ugyanis elkerülhetetlenül megaláztatásokhoz vezet, hiszen egyetlen fa sem nő az égig, előbb utóbb minden a helyére kerül. A büszkeséget és nagyzolást megaláztatás követi, hiszen ahol felkapaszkodás van, ott bukásnak is lennie kell. Életünk ezeknek a felkapaszkodásoknak és mélybeszállásoknak a hosszú sora. Az alázatos ember nem sütkérezik ugyan a dicsőség ragyogásában, de nem is kell a megaláztatást megtapasztalnia.
Idő-zavar
Sok időnk van, de nem elpazarolni való. Életünk egyik legkínzóbb és ugyanakkor leghamisabb érzése az, hogy nincs időnk, hogy az idő kifolyik a kezünk közül. Valójában nagyon sok időnk van. Akkor érezzük igazán az idő hiányát és múlását, amikor haszontalan dolgokkal foglalkozunk. A haszontalanság tudata viszont alattomosan rejtőzködik, hiszen meg vagyunk győződve, hogy mi mindig mindent jól és helyesen cselekszünk. A hiábavalóság viszont megmutatja igazi arcát nekünk és a múló idő kínzó tudatában jelenik meg előttünk. Élj és cselekedj helyesen, idődet töltsd el hasznosan. És akkor tengernyi időd lesz.
(Forrás: http://gondolat-jel.com/)
Istentisztelet karácsony első napján (képriport)
December 25-én, az ünnep első napján reggel 9-től és délelőtt 11-től tartottunk, úrvacsoraosztással egybekötött ünnepi istentiszteleteket. Az első alkalom néhány momentumát örökítette meg Veres Anna nőszövetségi elnök.
December 24., ünnepi istentisztelet Szentestén II. (képriport)
December 24., ünnepi istentisztelet Szentestén I. (képriport)
Képriporttal elevenítjük fel a szenteste tartott istentisztelet emlékezetes momentumait. Porumb Ilona Anna felvételei.
2011. december 23., péntek
2011. december 20., kedd
Református testvér, köszöntelek…
Örömmel nyújtom feléd kezem, hiszen egy családhoz tartozunk, ami szeretett református egyházunk népes családjához. Ugye, Te is boldogan vallod magadat református keresztyénnek? Sajnos, sokan viselik ezt a szép nevet anélkül, hogy ez nekik örömet szerezne. Nem tudják, hogy milyen ajándék református keresztyénnek lenni! Abban a reményben nyújtom át e kis olvasmányt, hogy szívesen veszed és áldásodra válik ennek olvasása. Neked is szolgáljanak tükörül ezek a jellemrajzok, melyek egymástól nagyon is különböző reformátusok lelki arcát kívánják bemutatni. Mert nem vagyunk egyformák. (Természetesen, nem úgy tárom eléd e képeket, mintha csak mi reformátusok dicsekedhetnénk ezekkel. Minden felekezetben ott vannak e típusok ugyanúgy, mint nálunk, csak másképpen nevezik őket.) Bár azok volnánk, mégpedig a legkívánatosabb értelemben!
E röpirat szerzőjének (Sass Kálmán volt érmihályfalvi református lelkipásztor) az a forró imádsága, hogy valamennyi olvasója szívében támadjon fel az Isten előtt hordozott vágy: „Óh, vajha hívő református lehetnék!” Mert vannak:
Közönyös reformátusok
Keresztlevelük ugyan reformátusoknak vallja őket, de akármilyen szép legyen is a református nevezet, maga a név még nem ád életet. Ennek hiányát mutatja, hogy a közönyös reformátusokat nem nagyon, vagy egyáltalán nem érdekli vallási hovatartozásuk. Bár vannak közöttük, akik hitbeli meggyőződés nélkül is szívesen hivatkoznak reformátusságukra, a közönyösök nagy részének azonban inkább teher, mint előjog az, hogy hozzánk tartoznak. Sokan közülük szívesen letennék ezt a terhet, ha ez minden egyházi közösségtől való megszabadulást jelenthetné számukra. A hívek közössége: templom, istentiszteletek nem érdeklik, tehát nem is vonzzák őket; imádság nélkül kelnek és feküsznek, legfeljebb még a gyermekkorban betanult naiv fohászaikat mondogatják el gépiesen. Nem ismerik az istenfélelem örömét. Nem élnek, csak léteznek. Bizony csak Isten képes megeleveníteni őket.
Nagy reformátusok
Hogy miért nagyok, maguk sem tudják. Talán mert – mint ők mondják – egy világért sem lennének hűtlenek őseik hitéhez. Egyházunk élete talán annyiban érdekli őket, amennyiben érvényesülésre nyújt módot. Szívesen vállalnak egyházi hivatalt, ha ez külön megterheltetéssel nem jár; készséggel ülnek le a zöldasztal mellé, hogy beleszóljanak egyházuk ügyeibe. Hitük igazságaiba azonban nem kívánnak behatolni; Isten igéje nem nélkülözhetetlen kincsük; nem olvassák, nem érdekli őket. Félnek az anyagi áldozattól; e jelenvaló világnak élnek; a maguk dicsőségét munkálják, de azért – ne merjed kétségbe vonni – ők mégis nagy reformátusok.
„Vastagnyakú" reformátusok
Hitvallásuk tele van tagadással. Mivelhogy „reformátusok", nem hiszik ezt és nem hiszik azt. Csupa „nem hisszük!"-kel van tele szívük és szájuk. Mire végére érnek mondanivalóiknak, eszükbe sem jut, hogy valamit hinniük is kell. Úgy gondolják: aki református, az kevesebbet hisz, mint más. És ha – mint egyik püspökünk mondta – valaki olyan hitvallást kínálna, amit elfogadva, még kevesebbet kellene hinniük, az még jobb volna.
Nem! A református hit nem kevés hit, hanem több hit, mert csupán a hit területére utalja a lelket, melyen érdemeket szerezni nem lehet. A hívő pedig még a legkisebb dologban is állandóan Isten akaratára néz, tehát sokat kell hinnie, hogy az élet sok feladatát az Ige szellemében, hűséggel tölthesse be.
Ne vastagnyakú légy, hanem hívő! Állj ellen testnek, világnak és ördögnek, de lépésről-lépésre engedelmeskedj Istennek! Légy hű mindhalálig, hogy tied lehessen az élet koronája!
Kiegyező reformátusok
Nem hívei a határozott kiállásnak. Ők nem akarják „túlságba vinni a vallásosságot". „Utóvégre e földön vagyunk: egyezzünk hát ki ötven percre Isten és a világ között: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek is, ami Istené…" Azt nem veszik észre, hogy ha meggyőződéssel is, de ebben az esetben rosszul idézik a bibliát. Az Úr Jézus nem a világgal való megalkuvásra tanít ebben az idézetben, hanem azt mondja, hogy az anyagiakat adjuk meg a „császár"-nak, (a földi hatalmasságot jelenti itt az Úr szava), miután a pénzen ott a császár képe, magunkat pedig adjuk Istennek, mivel mirajtunk Isten képe van. A kiegyező lelke azonban úgy gondolják, hogy „elég a vallásból egy kávéskanállal" és hallani sem akarnak arról, hogy Isten egész szívünket kéri, mivel Ő is egészen odaadta magát érettünk az Úr Jézus Krisztusban. Aki kiegyezni vágyik Isten és a világ között, az kettősszívű emberré lesz, kiről azt mondja az Ige, hogy minden ő útjában állhatatlan (Jak 1,8). Nem képes Istennek szolgálni, mert míg e világgal ölelkezik, elveszti Istennel való összeköttetésének lehetőségét.
Jószándékú reformátusok
Tudják, hogy meg kell térniük. Készek is ők minden jóra, de nem ma, hanem holnap. Ez az a holnap, amely soha sem jön el. A jószándék azonban nem hiányzik. Ha ők egyszer nagy örökséghez jutnak, akkora harangot öntetnek, hogy nem lesz párja a környéken… Ha megütik a főnyereményt, azonnal kétszeresére emeltetik egyházi adójukat, de az örökség egyre késik és azt a bizonyos sorsjegyet sem húzták még ki … így hát türelmet kérnek, ők most egy fillért sem adhatnak semmiféle jótékony célra; nekik fáj ez a legjobban – ők mondják, tehát el kell hinnünk – és ez sok szenvedést is okoz nekik, emiatti fájdalmuk még álmaikat is elűzi… De ha egyszer mégis megjön a várt örökség és kihúzzák azt a sorsjegyet, majd megmutatják ők, hogy milyen a jó református ember!… Tehát csak türelem! Ma ne kérj tőlük semmit: „Sajnálom, de nem tehetem"…"
Ítélkező reformátusok
Mindig bírálnak és mindig pálcát törnek. Annyi dolgot ad nekik a sok lelkiismeretlen, munkáját nem jól végző ember bírálata, hogy észre sem veszik, milyen jól ülnek ők a csúfolódók székében… Aki pedig ül az persze nem dolgozik. De hát mi lenne e világból, ha hiányoznék belőle az ő ítéletmondásuk. Persze, míg másokat hangosan kárhoztatnak, önmagukat soha nem bírálják, mert saját arcképükre egyáltalán nem kíváncsiak. Ítélkező atyámfia, vigyázz az ítéletre! Magaddal törődj! Nézd meg igazi ábrázatodat az Ige tükrében! Légy alázatos: ne ítélj, hogy ne ítéltess!
„Mindegy" reformátusok
Nekik mindegy: akármelyik felekezethez is tartozzék az ember: „vallás-vallás!" Mintha látnám is, amint kezükkel legyintenek, amikor kimondják ezt a nagy bölcsességet. Vajon ígí szólnak-e akkor is, midőn asztalhoz ülnek, hogy elköltsék a várva-várt eledelt? Mindegy, hogy mit tesznek eléjük? Étel-étel" – akár sótlan rántottleves, akár finom eledelek sokasága.
Mit szólnánk ahhoz a „hazafi"-hoz, aki a honszerelem hangsúlyozására így felelne: „Haza-haza! Olyan mindegy, hogy melyik az enyém!"(?)
És mit mondanánk annak az embernek, aki így becsmérelné az édesanyai szeretet értékét: „Olyan mindegy: anyám-e, vagy a szomszédasszony. Ez is asszony, az is asszony"! Így csak az beszélhet, akinek kő van a szíve helyén. Ilyen nyilatkozattal meg lehetne ölni egy édesanyai szívet. Tehát nem mindegy! Az édesanyád a legdrágább az asszonyok között, ha szerető gyermek vagy. Magyar hazád az egyetlen drága hon: „a nagy világon e kívül, nincsen számodra hely…" Isten adta hazádat, Isten ajándéka az édesanyád és az is az Úr kegyelmének műve, hogy református egyházad tagja vagy. Isten predestináló hűsége ajándékozott meg ezzel. Ebben kell megtalálnod üdvösségedet. Becsüld meg a más vallását, minden jóérzésű embertől elvárhatjuk ezt, de a magadét szeresd mindenek felett, mert nem „mindegy", ahogy eddig hitted talán… Ugye te is belátod?
Vallásos reformátusok
Óh, ők vallásosak: imádkoznak, bibliát olvasnak, úrvacsorával élnek, adakoznak… Hogy hisznek-e? Persze, hogy hisznek; mindent hisznek… Nem taníthat olyan az anyaszentegyház, amit ők el nem hinnének. Legjobban azonban saját vallásosságukban hisznek. Szóval cselekedeteikért várják üdvösségüket, így válik feleslegessé számukra Krisztus keresztje, mert az Úr nem az igazak, hanem a bűnösök Megváltója. Annak pedig, aki saját magával dicsekszik, nem kell a kegyelem evangéliuma. Mert nem Jézus érdeméért, hanem saját jóságáért várja üdvösségét.
Akármilyen jól hangozzék is e kitétel: „Én vallásos ember vagyok!", te ne „vallásos" légy, hanem hívő.
Hívő reformátusok
Nem születésüknél fogva azok, mert ami testtől született: test az. A Szentlélek újjászülő hatalma tette őket hívőkké. Megtalálta őket a kereső Isten hűsége az élet országútján. Hogy mik Voltak addig? Oda tartoztak valamelyik csoportjába azoknak, akiknek jellemzését fentebb olvashattuk. Isten kereső irgalma azonban elérte és munkába vette szívüket. Krisztus evangéliuma megragadta őket és meglátták egy napon belső emberük igazi vonásait. Fájdalmas felfedezés volt ez, de az ő lelkük mélyéről is feltört e fohász: „Isten légy irgalmas, nekem bűnösnek!" És meglátták a Golgotán vérző Krisztus engesztelő áldozatának hatalmát, elfogadták, hogy ők maguk ugyan semmit sem tehetnek bűneik bocsánatáért, de Krisztus mindent elvégzett helyettük és érettük a keresztfán. Az Ő vérében van bűneik bocsánata, üdvösségük bizonyossága és most boldogan hirdetik, hogy egyetlen vigasztalásuk az, amiről a Szentlélek tette bizonyosakká őket.
„Mind testestől, mind lelkestől, úgy életemben, mint halálomban, nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, aki az ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett s engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított és úgy megőriz, hogy mennyei Atyámnak akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le fejemről; sőt inkább szükséges, hogy nekem mindenek üdvösségemre szolgáljanak. Ezért Ő Szentlelke által az örök élet felől engem is biztosít és szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy ezentúl őnéki éljek." (Heidelbergi Káté)
A hívő református ember élő tagja az ő egyházának. Nem csupán templomlátogató és összejövetelekre járó, nemcsak egyházi adófizető, hanem munkát kérő és azt örömmel el is végző tagja a maga gyülekezetének. Minden érdekli, ami egyházának és saját lelkének építését szolgálja. Pártolója az evangéliumi irodalomnak, előfizetője a lelki megújulást, az anyaszentegyház építését szolgáló keresztyén lapoknak. Nemcsak olvasója az Igének, hanem benne él, ez az ő életeleme és imádkozó közösségben van mennyei Urával.
Ha csak lehet, református egyénnel lép házasságra, egyébként egyházának kárára semmi körülmények között sem ad reverzálist, tehát nem mond le könnyelműen meg nem született gyermekeinek református vallásáról.
Hívő református ember nem bántja hitükért másfelekezetű felebarátait, de igaz hűséggel áll saját hite mellett. Míg minden jóravaló embert őszintén megbecsül, református testvérei közül választja elsősorban barátait, hogy e drága összeköttetés is szolgáljon evangéliumi hitük kölcsönös erősítésére.
Isten dicsőségének munkása a hívő református ember, ki mint Isten papja dolgozik abban a hivatásban, melybe az Úr bölcsessége állította. Szenvedésre is kész hitéért, ha Isten úgy látja jónak, hogy vállaira adja a keresztet.
Testvér, ilyen református vagy-e? Legyen imádságod szent igyekezeted, hogy minél hívebb, minél több lelki gyümölcsöt termő, hívő református lehess!
Sass Kálmán (1904-1958)
E röpirat szerzőjének (Sass Kálmán volt érmihályfalvi református lelkipásztor) az a forró imádsága, hogy valamennyi olvasója szívében támadjon fel az Isten előtt hordozott vágy: „Óh, vajha hívő református lehetnék!” Mert vannak:
Közönyös reformátusok
Keresztlevelük ugyan reformátusoknak vallja őket, de akármilyen szép legyen is a református nevezet, maga a név még nem ád életet. Ennek hiányát mutatja, hogy a közönyös reformátusokat nem nagyon, vagy egyáltalán nem érdekli vallási hovatartozásuk. Bár vannak közöttük, akik hitbeli meggyőződés nélkül is szívesen hivatkoznak reformátusságukra, a közönyösök nagy részének azonban inkább teher, mint előjog az, hogy hozzánk tartoznak. Sokan közülük szívesen letennék ezt a terhet, ha ez minden egyházi közösségtől való megszabadulást jelenthetné számukra. A hívek közössége: templom, istentiszteletek nem érdeklik, tehát nem is vonzzák őket; imádság nélkül kelnek és feküsznek, legfeljebb még a gyermekkorban betanult naiv fohászaikat mondogatják el gépiesen. Nem ismerik az istenfélelem örömét. Nem élnek, csak léteznek. Bizony csak Isten képes megeleveníteni őket.
Nagy reformátusok
Hogy miért nagyok, maguk sem tudják. Talán mert – mint ők mondják – egy világért sem lennének hűtlenek őseik hitéhez. Egyházunk élete talán annyiban érdekli őket, amennyiben érvényesülésre nyújt módot. Szívesen vállalnak egyházi hivatalt, ha ez külön megterheltetéssel nem jár; készséggel ülnek le a zöldasztal mellé, hogy beleszóljanak egyházuk ügyeibe. Hitük igazságaiba azonban nem kívánnak behatolni; Isten igéje nem nélkülözhetetlen kincsük; nem olvassák, nem érdekli őket. Félnek az anyagi áldozattól; e jelenvaló világnak élnek; a maguk dicsőségét munkálják, de azért – ne merjed kétségbe vonni – ők mégis nagy reformátusok.
„Vastagnyakú" reformátusok
Hitvallásuk tele van tagadással. Mivelhogy „reformátusok", nem hiszik ezt és nem hiszik azt. Csupa „nem hisszük!"-kel van tele szívük és szájuk. Mire végére érnek mondanivalóiknak, eszükbe sem jut, hogy valamit hinniük is kell. Úgy gondolják: aki református, az kevesebbet hisz, mint más. És ha – mint egyik püspökünk mondta – valaki olyan hitvallást kínálna, amit elfogadva, még kevesebbet kellene hinniük, az még jobb volna.
Nem! A református hit nem kevés hit, hanem több hit, mert csupán a hit területére utalja a lelket, melyen érdemeket szerezni nem lehet. A hívő pedig még a legkisebb dologban is állandóan Isten akaratára néz, tehát sokat kell hinnie, hogy az élet sok feladatát az Ige szellemében, hűséggel tölthesse be.
Ne vastagnyakú légy, hanem hívő! Állj ellen testnek, világnak és ördögnek, de lépésről-lépésre engedelmeskedj Istennek! Légy hű mindhalálig, hogy tied lehessen az élet koronája!
Kiegyező reformátusok
Nem hívei a határozott kiállásnak. Ők nem akarják „túlságba vinni a vallásosságot". „Utóvégre e földön vagyunk: egyezzünk hát ki ötven percre Isten és a világ között: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek is, ami Istené…" Azt nem veszik észre, hogy ha meggyőződéssel is, de ebben az esetben rosszul idézik a bibliát. Az Úr Jézus nem a világgal való megalkuvásra tanít ebben az idézetben, hanem azt mondja, hogy az anyagiakat adjuk meg a „császár"-nak, (a földi hatalmasságot jelenti itt az Úr szava), miután a pénzen ott a császár képe, magunkat pedig adjuk Istennek, mivel mirajtunk Isten képe van. A kiegyező lelke azonban úgy gondolják, hogy „elég a vallásból egy kávéskanállal" és hallani sem akarnak arról, hogy Isten egész szívünket kéri, mivel Ő is egészen odaadta magát érettünk az Úr Jézus Krisztusban. Aki kiegyezni vágyik Isten és a világ között, az kettősszívű emberré lesz, kiről azt mondja az Ige, hogy minden ő útjában állhatatlan (Jak 1,8). Nem képes Istennek szolgálni, mert míg e világgal ölelkezik, elveszti Istennel való összeköttetésének lehetőségét.
Jószándékú reformátusok
Tudják, hogy meg kell térniük. Készek is ők minden jóra, de nem ma, hanem holnap. Ez az a holnap, amely soha sem jön el. A jószándék azonban nem hiányzik. Ha ők egyszer nagy örökséghez jutnak, akkora harangot öntetnek, hogy nem lesz párja a környéken… Ha megütik a főnyereményt, azonnal kétszeresére emeltetik egyházi adójukat, de az örökség egyre késik és azt a bizonyos sorsjegyet sem húzták még ki … így hát türelmet kérnek, ők most egy fillért sem adhatnak semmiféle jótékony célra; nekik fáj ez a legjobban – ők mondják, tehát el kell hinnünk – és ez sok szenvedést is okoz nekik, emiatti fájdalmuk még álmaikat is elűzi… De ha egyszer mégis megjön a várt örökség és kihúzzák azt a sorsjegyet, majd megmutatják ők, hogy milyen a jó református ember!… Tehát csak türelem! Ma ne kérj tőlük semmit: „Sajnálom, de nem tehetem"…"
Ítélkező reformátusok
Mindig bírálnak és mindig pálcát törnek. Annyi dolgot ad nekik a sok lelkiismeretlen, munkáját nem jól végző ember bírálata, hogy észre sem veszik, milyen jól ülnek ők a csúfolódók székében… Aki pedig ül az persze nem dolgozik. De hát mi lenne e világból, ha hiányoznék belőle az ő ítéletmondásuk. Persze, míg másokat hangosan kárhoztatnak, önmagukat soha nem bírálják, mert saját arcképükre egyáltalán nem kíváncsiak. Ítélkező atyámfia, vigyázz az ítéletre! Magaddal törődj! Nézd meg igazi ábrázatodat az Ige tükrében! Légy alázatos: ne ítélj, hogy ne ítéltess!
„Mindegy" reformátusok
Nekik mindegy: akármelyik felekezethez is tartozzék az ember: „vallás-vallás!" Mintha látnám is, amint kezükkel legyintenek, amikor kimondják ezt a nagy bölcsességet. Vajon ígí szólnak-e akkor is, midőn asztalhoz ülnek, hogy elköltsék a várva-várt eledelt? Mindegy, hogy mit tesznek eléjük? Étel-étel" – akár sótlan rántottleves, akár finom eledelek sokasága.
Mit szólnánk ahhoz a „hazafi"-hoz, aki a honszerelem hangsúlyozására így felelne: „Haza-haza! Olyan mindegy, hogy melyik az enyém!"(?)
És mit mondanánk annak az embernek, aki így becsmérelné az édesanyai szeretet értékét: „Olyan mindegy: anyám-e, vagy a szomszédasszony. Ez is asszony, az is asszony"! Így csak az beszélhet, akinek kő van a szíve helyén. Ilyen nyilatkozattal meg lehetne ölni egy édesanyai szívet. Tehát nem mindegy! Az édesanyád a legdrágább az asszonyok között, ha szerető gyermek vagy. Magyar hazád az egyetlen drága hon: „a nagy világon e kívül, nincsen számodra hely…" Isten adta hazádat, Isten ajándéka az édesanyád és az is az Úr kegyelmének műve, hogy református egyházad tagja vagy. Isten predestináló hűsége ajándékozott meg ezzel. Ebben kell megtalálnod üdvösségedet. Becsüld meg a más vallását, minden jóérzésű embertől elvárhatjuk ezt, de a magadét szeresd mindenek felett, mert nem „mindegy", ahogy eddig hitted talán… Ugye te is belátod?
Vallásos reformátusok
Óh, ők vallásosak: imádkoznak, bibliát olvasnak, úrvacsorával élnek, adakoznak… Hogy hisznek-e? Persze, hogy hisznek; mindent hisznek… Nem taníthat olyan az anyaszentegyház, amit ők el nem hinnének. Legjobban azonban saját vallásosságukban hisznek. Szóval cselekedeteikért várják üdvösségüket, így válik feleslegessé számukra Krisztus keresztje, mert az Úr nem az igazak, hanem a bűnösök Megváltója. Annak pedig, aki saját magával dicsekszik, nem kell a kegyelem evangéliuma. Mert nem Jézus érdeméért, hanem saját jóságáért várja üdvösségét.
Akármilyen jól hangozzék is e kitétel: „Én vallásos ember vagyok!", te ne „vallásos" légy, hanem hívő.
Hívő reformátusok
Nem születésüknél fogva azok, mert ami testtől született: test az. A Szentlélek újjászülő hatalma tette őket hívőkké. Megtalálta őket a kereső Isten hűsége az élet országútján. Hogy mik Voltak addig? Oda tartoztak valamelyik csoportjába azoknak, akiknek jellemzését fentebb olvashattuk. Isten kereső irgalma azonban elérte és munkába vette szívüket. Krisztus evangéliuma megragadta őket és meglátták egy napon belső emberük igazi vonásait. Fájdalmas felfedezés volt ez, de az ő lelkük mélyéről is feltört e fohász: „Isten légy irgalmas, nekem bűnösnek!" És meglátták a Golgotán vérző Krisztus engesztelő áldozatának hatalmát, elfogadták, hogy ők maguk ugyan semmit sem tehetnek bűneik bocsánatáért, de Krisztus mindent elvégzett helyettük és érettük a keresztfán. Az Ő vérében van bűneik bocsánata, üdvösségük bizonyossága és most boldogan hirdetik, hogy egyetlen vigasztalásuk az, amiről a Szentlélek tette bizonyosakká őket.
„Mind testestől, mind lelkestől, úgy életemben, mint halálomban, nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, aki az ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett s engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított és úgy megőriz, hogy mennyei Atyámnak akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le fejemről; sőt inkább szükséges, hogy nekem mindenek üdvösségemre szolgáljanak. Ezért Ő Szentlelke által az örök élet felől engem is biztosít és szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy ezentúl őnéki éljek." (Heidelbergi Káté)
A hívő református ember élő tagja az ő egyházának. Nem csupán templomlátogató és összejövetelekre járó, nemcsak egyházi adófizető, hanem munkát kérő és azt örömmel el is végző tagja a maga gyülekezetének. Minden érdekli, ami egyházának és saját lelkének építését szolgálja. Pártolója az evangéliumi irodalomnak, előfizetője a lelki megújulást, az anyaszentegyház építését szolgáló keresztyén lapoknak. Nemcsak olvasója az Igének, hanem benne él, ez az ő életeleme és imádkozó közösségben van mennyei Urával.
Ha csak lehet, református egyénnel lép házasságra, egyébként egyházának kárára semmi körülmények között sem ad reverzálist, tehát nem mond le könnyelműen meg nem született gyermekeinek református vallásáról.
Hívő református ember nem bántja hitükért másfelekezetű felebarátait, de igaz hűséggel áll saját hite mellett. Míg minden jóravaló embert őszintén megbecsül, református testvérei közül választja elsősorban barátait, hogy e drága összeköttetés is szolgáljon evangéliumi hitük kölcsönös erősítésére.
Isten dicsőségének munkása a hívő református ember, ki mint Isten papja dolgozik abban a hivatásban, melybe az Úr bölcsessége állította. Szenvedésre is kész hitéért, ha Isten úgy látja jónak, hogy vállaira adja a keresztet.
Testvér, ilyen református vagy-e? Legyen imádságod szent igyekezeted, hogy minél hívebb, minél több lelki gyümölcsöt termő, hívő református lehess!
Sass Kálmán (1904-1958)
Gyertyagyújtás advent negyedik vasárnapján
December 18-án vasárnap délelőtt immár négy adventi gyertya fénye emlékeztetett az életünkhöz közeledő Fényre. Cvikker Melisza 2. éves konfirmandus volt segítségünkre benne. Igehirdetéssel ft. Csűry István püspök-lelkész szolgált. Veres Anna felvételei.
2011. december 11., vasárnap
Gyertyagyújtás advent harmadik vasárnapján
Advent harmadik vasárnapjának istentiszteletén is világítottak az úrasztalán elhelyezett koszorú gyertyái. December 11-én három gyertya világítása jelezte a gyülekezetnek, hogy közeledik a várva várt Fény, aki életünk világossága. Baranyi Tünde hittanórás segédkezett az ünnep pillanatokban. Az istentiszteleten Csűry István lelkész-püspök a 126. zsoltár alapján hirdette Isten megtartó Igéjét. Fotó: Veres Anna.
2011. december 8., csütörtök
Óbecsei István: Szeressétek az Öregeket!
A reszkető kezű, hős apákat, a hajlott hátú jó anyákat,
A ráncos és eres kezeket, az elszürkült, fáradt szemeket!
Simogassátok meg a deres fejeket, csókoljátok meg a ráncos kezeket!
Öleljétek meg az öregeket, adjatok nekik szeretetet!
Szenvedtek ők már eleget, a vigasztalóik ti legyetek!
Ne tegyétek őket szűk odúkba, ne rakjátok őket otthonokba!
Hallgassátok meg a panaszukat, enyhítsétek meg bánatukat!
Legyen hozzájuk szép szavatok, legyen számukra mosolyotok.
Ők is sokat küzdöttek értetek, amíg fölnevelkedtetek.
Fáradtak ők is eleget, hogy ti módosabbak legyetek.
Ők is s elfogadtak titeket, mikor Isten közéjük ültetett.
Ha majd az Örök Szeretet elhívja őket közületek,
Ti foglaljátok el a helyüket, mert ti lesztek az öregek!
És mindazt, mit nekik tettetek, azt adják nektek a gyerekek.
Azért előre intelek titeket: Szeressétek az Öregeket!
2011. december 7., szerda
Honosítás
Ünnepi és megható alkalomnak lehettünk tanúi december 7-én, szerdán délelőtt. Kulpinszky Károly testvérünket berettyóújfalui honosítási esküjére kísértük el.
2011. december 4., vasárnap
Kárpát-medencei imanapon jártunk
Biharszentjános református gyülekezete látta vendégül az idei Kárpát-medencei női imanapot, december 4-én, vasárnap délután. Az eseményen gyülekezetünk is képviseltette magát. Fotó: Veres Anna
Adventi gyertyagyújtás
2011. november 27., vasárnap
Adventi koszorúk és készítőik (képriport)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)