Nem lehet Nagyvárad-Ősi- Les gyülekezetéről úgy beszélni, hogy ne említenénk meg múltját, és ne helyeznénk el jelenét abba a környezetbe, amelyben megéli gyülekezeti vonatkozásait. A Nagyvárad tőszomszédságában formálódó közösség a történelem szeszélyén hol teljesen elpusztulva, hol ismét élettel telve hordozza az évszázadokat.
1261-ben a Káta nemzetség birtokán három falut neveznek meg az iratok azonos néven Várad alatt. Később hol Egyházas-, hol Csireősi néven emlegetik ezt a birtokot, amely teljesen egyházi tulajdon lett. A Jakó Zsigmond által Mezőségi dombvidékként emlegetett földrajzi egységben Ősi önállósága mellett a mai gyülekezetünkhöz tartozó részek (Váradles, Sályi, Cséffa, Inánd) részben a Váradi püspökség és káptalan, részben a világi birtokosok tulajdonában voltak. Az Ősi-negyed mai területén korábban még három települést említhetünk meg, amelyek Iklód irányába a következők voltak: Meggyes, Megyer és Szentmihály. Ma már semmi sem emlékeztet arra, hogy a Sebes-Körös és a Pece (Hévjó) közötti részen három különálló Ősi és Meggyes, valamint a Pecétől délre Megyer és Szentmihály települések léteztek volna. Ennek magyarázata kézenfekvő, ugyanis Várad ostromlói a teljesen magyar településeket először kirabolták, majd elpusztították. Iklód és Mácsa, valamint Nagyürögd mára már magyar reformátusok által szinte teljesen elhagyott települések után érkezünk Lesre. A 13. században katonai célokból telepítette a királyi hatalom lakóit erre a helyre. Gothárd fia János az első megnevezhető tulajdonos, akinek családja örökli a kisnemesek gyülekezetét. Következik Cséffa, mely az István név régies használata (Stefanus-Csépán) nyomán kapta elnevezését. A 12. században alapított városias falut 1332-ben emlegetik az írások először. A losonci Bánffyak tulajdonát a Csákyak szerezték meg. A körösszegi uradalomhoz tartoztak, mint Inánd lakói, akik egészen 1588-ig okiratokkal bizonyíthatóan magyarok voltak. (Körösszeg határában ma is látható annak a várnak romja, amelyben 129o. július 10-én kegyetlenül meggyilkolták IV.(Kun) Lászlót, a kicsapongásairól közismert királyt életének 28. évében.) Sályi a gyülekezet legkeletibb pontja, amely a váradi káptalan birtokában volt, és amely a mai napig sugallja hajdani fényét, mint a 12. század legelején kívánatos lakhatást kínáló vidék.
Tulajdonképpen ezen a közel 25-ször 10 kilométernyi területen él ma gyülekezetünk, amelynek hivatalos neve Nagyvárad-Ősi-Les. Ezernyi református ember igyekszik öt településen két saját templomban (Ősi és Les), két vendéglátó templomban (Sályi és Cséffa római katolikus templomában, télvízkor dr. Németh Tibor vendégeként Cséffán) valamint az inándi Benedek család otthonában tisztelni kegyelmes Istenét.
A nagy területen elterjedő gyülekezet kilencven százaléka Nagyváradon van. Északon a Sebes-Körös, keleten az Újváros Sebes-Köröstől a Pecéig húzható vonal, délen a Pece termálpatak medre, nyugaton a Nagyvárad-Arad vasút vonal határolja. 1946-ig Nagyvárad-Újvároshoz tarozott, onnan jártak ki a lelkipásztorok a gyülekezet tagjaihoz a vasárnapi szolgálatokra. Az 1931. február 15-én tartott presbiteri gyűlés jegyzőkönyvében a 9. számú határozatban ezt olvashatjuk:”… Ősi-telepen Bodó Imre presbiter szívessége folytán a református hívek részére istentiszteletet egy év óta már annak lakásán tartják. Az itt tartott istentiszteletek perselypénzét (5217 lejt) az Ősi-telep imaházának felépítésére szánják…” A felépített imaház kezdetben gyermekotthonként is működött. Két hihetetlenül pici lakás volt az épület két végén. Egyikben a lelkipásztor lakott, a másikban a gondozó. Ősi lassan erősödni kezdett, úgy annyira, hogy a negyvenes évek elején egyre többször merült fel az önállósodás kérdése. Elődeink a háború, valamint a váradi magyarokat anyaországtól elszakító eseménye után inkább átrendezni engedték a gyülekezetek helyzetét. Ennek a rendezésnek máig kérdéses eredménye, hogy az Újvárostól függetlenített Ősit Váradleshez csatolták. Ennek a döntésnek egyetlen cáfolhatatlan oka a lesi gyülekezet lelkipásztorának állami fizetés-kiegészítéshez való joga. A kicsi lélekszámú Lesnek és szórványának (alig kettőszázötven lélek) jóváhagyta a kongruát a román hatalom, de új gyülekezetek kialakítását nem. Ősivel együtt az ötszáz lélekre tehető hatalmas területre kiterjedő gyülekezet a lelkészfenntartás gondját enyhítette, azonban a terhek megszaporodtak. Két templom fenntartásáról kellett gondoskodni, az utazás az akkori körülmények között nehézkes, a települések adminisztrációjával a kapcsolattartás bonyodalmassá lett. Máig időszerű kérdés vetődött fel annak idején: miként lehetne a fejlődés támogatására való tekintettel a gyülekezetek összekapcsolását legmegnyugtatóbban rendezni. 1946. október 20-án végleges döntés született a két kicsi gyülekezetet összecsatolták Váradles-ősi név alatt, lesi központtal, missziói besorolással. A város fejlődése, a falu lélekszámának csökkenése ezt az állapotot annyira elbillentette, hogy a kommunizmus bukása után a presbitérium kezdeményezte a helyzet tisztázását. Az 1991. szeptember 11-én tartott Egyházkerületi Közgyűlés kimondta Nagyvárad-Ősi-Les önálló gyülekezet, amely szórványairól nem mond le, és a gondozásában lévő falvak szolgálatáról sem. Igaz, hogy területén létrejön Toldinagyfalu missziói gyülekezete, de ennek létrehívása inkább a 21. század elején elkezdődő tömeges városelhagyás nyomán e területre kiköltöző reformátusok részére történt. Nemcsak a magyar határ mentére telepedett román falvakba költöztek magyarok, hanem a szolgálati területünkön maradt gyülekezetekbe is. Ennek köszönhető, hogy a lélekszámapadás lelassult. A Nagyvárad-Nagyszalonta-Tenke közötti háromszögben a következő lelkipásztorok hordoztak áldozatos szolgálatot, a hivatás olykor keményen megpróbált helyzetében is. Vincze György, Szabó Ferenc, Papp István, Szekeres Sándor és Csűry István lelkipásztorok. Az utóbbi időkben segédlelkészek is bekapcsolódtak, mint Gavrucza Nagy Emese, Nacsádiné Csuka Melinda, Kövendi István, Szabó Árpád, Geréb Miklós és Fábián Tibor. Gyülekezetünkben szívesen szolgálnak nyugdíjas lelkipásztorok. Dr. Eszenyeiné Széles Mária lelki otthonának tartja Ősit, ahová segédlelkészként is gyakran ellátogatott. Akik már nincsenek közöttünk: dr. Eszenyei Béla, Szabó Attila, id. Csűry István, utóbbi éveken keresztül a kántori szolgálatot is ellátta. Kántoraink: Prém Imre, Papp Ilona, jelenleg Nagy Judit Noémi. Hűséges gondnokaink nevét is érdemes megjegyezni, hiszen a gyülekezet fejlődése az ő munkájuknak is köszönhető: Bodó László, Gulyás Olga, Bordás Imre.
A Nagyvárad-Ősi templom nyolcvan év alatt rengeteget változott. A gyermekotthonból tornyos templom lett. Miután a gyermekszolgálatot beszüntette a román hatalom az épület csak istentiszteleti hely maradt. A kommunista rendszer nem nézte jó szemmel az imaházak létét, és hatalmi rendelettel tette kötelezővé a toronyépítést. Nagyon szegény világban egy ilyen követelmény akár a gyülekezet létét is veszélybe sodorhatta. Az ősiek ekkor is jelesre vizsgáztak 1954-ben megépítették a tornyot, és ezzel megmentették Isten házát. Belső átalakítások történtek. Először a bejárati részen bontották le a közfalat, hogy a templom befogadó képessége növekedjen. Majd az első kicsi lakrészt szüntetik meg, és így alakítják ki a karzatokat, amelyeken félszáz ülőhellyel gyarapodott a templomhajó. 1971-ben megépült a lelkészlakás, amelyet tetőtérrel bővítettünk ki a közelmúltban. Az újkori egyházi lehetőség több szolgálati alkalmat is felkínált. Ezek közül a gyermekfoglalkozás és a lelkigondozás területeit céloztuk meg. Megépítettük a gyülekezeti házunkat, amelyben előadóterem és öt vendégszoba van. Presbitériumunk mindkét munkaterületen hasznos segítséget nyújt folyamatosan. Létrejött az Árva Bethlen Kata Nőszövetség, valamint az ifjúsági csoport. Sedevi Mária, Balogh Klára, majd Veres Anikó és lelkes csapata minden gyülekezeti munkából bőven kiveszik részüket. Gyülekezetünk tanítónői elvégezték a Sulyok István Főiskola vallástanári szakát. A Vakációs Bibliahét Partiumban legelőször nálunk indult be. Perecz Emőke, Péter Emília, Románszki Rozália, Csűry Anikó azóta is tevékenykedtek a vallásoktatás valamely területén.
Nagyváradtól Nagyszalonta irányába indulva a második útmenti falu Váradles. A település névtáblája után, a dombra felérkezve, azonnal jobbra áll a református templom, immár több mint 150 éve magányosan. Pedig mindig nagy feladatokra bízta Isten a kicsiny épületet és gyülekezetét. Nagyvárad és Nagyszalonta között az egyetlen református templom. Bár 10-12 faluban laknak magyarok ezen a vidéken, de mára összesen nincsenek többen száznál. Váradlesen is már csak 42 lélek él, pedig ez a legnagyobb gyülekezet. A történelem éveit, évszázadait idézve látható, hogy a jó termő föld miatt, minden erre vetődő bitorlónak kívánatos lett. A magyart pusztította itt tatár, török, román, vagy ha éppen békét hagytak neki, akkor császárnak, királynak adózott. A románok betelepítése óta erőteljes és folyamatos az asszimiláció. A legfélelmetesebb pusztítást mégis a kommunizmus végezte. Ez már nemcsak a földet követelte, hanem az utódokat is. Megszűnt a magyar oktatás 1948-ban, és a beolvadás innentől kezdve feltartóztatatlanná lett. Ma már csak kevesen beszélik a nyelvet idegen hangsúlyozás nélkül.
Nem indult ilyen szomorúan a falu története. A törökök elvonulása után lassan benépesedett. Az első református templomot vályogból és nádtetővel építették 1830-ban. A lelkésznek lakást biztosítottak. Az iskolai munkát is a lelkipásztor látta el. Ezek az épületek egymás mellett szépen rendezetten állva, szemléltették lakóinak céltudatosságát a boldogulás, a jövőépítés érdekében. Amint a korábbi lelkészlakással egybeépített imaházat is kinőtték, úgy ez a hajlék is alkalmatlanná lett. Ezért fordultak bizalommal a falu egyik leggazdagabb földbirtokosához segítségért. Stépán István nem is utasította vissza a szíves kérést. Egyik használaton kívüli magtárát ajánlotta fel kevés napszámért cserében. Így 1853. augusztus 28-án templomot avattak Váradlesen a “Szentháromság egy igaz Isten nevére.” A torony másfél évtized után épült fel Stépán gyermekeinek hálájából. A 18. század második fele a nagy építkezések ideje, sajnos azóta sem sikerült a lesieknek ezt a korszakot megismételniük. Felújították és kibővítették a lelkészi lakást. Ez olyan szépre sikeredett, hogy a lelkipásztor egyszer nyilvánosság előtt szabadkozott, mondván, hogy nem palotát, hanem tisztességes három szobás lakást biztosítottak családja számára. Ma már még a legöregebbek sem emlékeznek erre az épületre. Mint ahogy az állami, korábban minden bizonnyal egyházi iskola történetére sem. Érdemes a lelkipásztorok névsorát áttekinteni, amelyet 1830-tól állítottunk össze. Somorjai Kertész Sámuel, 1836 Szabó Pál, 1838 Szabó Dániel, 1842 Székelyhídi József, 1848 Sallai József, 1852 Szalárdi István, 1854 Márkus Mihály, 1857 Gergely Sándor, 1863 Bujdosó Lajos, 1869 Varga István, 1875 Szathmári László, 1889 Csaholyi Menyhárt, 1891 Kecskeméti Lajos, 1916 Komár Géza.
Az első világháborúig Váradles története mintaszerű. Kiemelendő ebből a korszakból Domonkos István földbirtokos neve. Az egyházközség mecénása Alapítványt hoz létre, amelynek kamatából egészítették ki a lelkipásztor fizetését. Nem volt ez a fizetség kevés, közel 13 hektár földet használt, 16 köböl búzát, 235 korona készpénzt, 20 m. tüzifát, stólát, lakást, kosztot kapott a gyülekezettől. A lélekszámra vonatkozóan nincsenek pontos adataink, annyit tudunk, hogy ekkor még csak magyarok, és 65%-ban reformátusok lakják a körülbelül 300 lelkes falut. Domonkos István két harangot is öntetett, az 54 kg-os most is meg van, a másikat 1917-ben kötelező volt beszolgáltatni háborús célokra. Az egyháztámogatásban kitűntek még özv. Turányi Lajosné (harmónium), valamint Szokolai Józsefné, aki az úrasztali edényeket ajándékozta. A falu körzetében 3117 katasztrális holdon gazdálkodtak, ebből 205 katasztrális hold (118 hektár) az egyház tulajdona volt. A mai magyarságnak az Új Kézfogás Alapítvány támogatásával 30 hektár földje van, az egyház még vissza nem kapott 7 hektárjával együtt. A trianoni rablódöntés után az 1922-23-as földkisajátítás földönfutó szegénységbe taszította Váradles református egyházát a lelkipásztorral együtt. A betelepített román lakosság a magyarokat tette felelőssé a háborús eseményekért, és mint veszteseket megfosztották “örökre eltulajdonítva” földjeiket. Sajnos a magyar lakók rendre elhagyták szülőföldjüket, csak azok maradtak, akiknek nem volt esélyük nyugodtabb otthont találni. A mai magyarok legnagyobb része a kollektivizálás után telepedett itt le, ugyanis a mezőgazdaság és járulékos ipara a városközelség miatt szocializmusi mértékkel mérve –úgymond-, fellendült.
A két világháború között a falu letargiája nem enyhült. A templom 1931. augusztus 8-án soha nem látott jégviharban megrongálódott. A tornyot teljesen újonnan, a templomot részben átépítették. A gazdasági válság ellenére a gyülekezet adományából 13.600 lejt összegyűjtöttek, és önkéntes közmunkával a munkálatokat elvégezték. A toronygömbben talált iratban Kézdiszenteleki Hodor István lelkész a következőt írja: “Egyház templomtornya és az egész templom javítása a román megszállás 13. évében befejeződött.” Góz János gondnok, Orbán Péter, Orbán János, ifj. Farkas János és Pető Károly presbiterek vezetésével a falu mindent megtett, hogy teljesüljön a jegyzőkönyv vallomása: “Elnémulni még sem volt szabad a… tenger között őrt álló református harangszónak.” Elképzelhető, mekkora lehetett a félelem a magyarok szívében, ha ez a bátor lelkipásztor is az utókornak szánt levelében pontokkal jelöli a rájuk telepített nép nevét. A második világháború ismét megrongálta a templomot. 1944 őszén hatalmas csaták dúltak a faluban és környékén. 1947 nyarán villámcsapás következtében kigyúlt. A teljesen használhatatlan épületet 1948-1949-ben kijavították. 1949. április 3-án került fel a templom tornyára a csillag és a gömb, amely megőrizte az 1932-ből, és 1949-ből származó jegyzőkönyvi kivonatokat. Vincze György lelkipásztor, Komendát Sándor gondnok, Bottyán Bálint, Orbán János, Komendát Lajos, Góz János, Pap Imre, Szabó János, Molnár Sándor, Tarcsa József, Molnár Pál presbiterek gyülekezete sem volt könnyebb helyzetben, mint elődeik. Őket is kényszerítették, hogy “önkéntesen” adják át az iskolát, a megmaradt földeket. Vincze György idejében csatolták Váradleshez Nagyvárad-Ősit, így 1946-ban megoldódott a lelkész lakása, ugyanis a lesit lebontották. Bár anyaegyházközségként működött egészen 1991-ig, mégis elveszítette szórványközponti szerepét. A kommunista-szocialista uralom idején halálra ítélték a falut templomával együtt. Javítását egyszer kötelezővé tették, amikor a 80-as évek derekán erre járt a diktátor elnök. Akkor vétették le a Stépán család áldozatát megörökítő bronztáblát, amit a 89-es fordulat után azonnal visszaszereltek. A következő lelkipásztorok szolgáltak ebben az időben: Szabó Ferenc, Papp István, Szekeres Sándor. Alulírott 1989 augusztusában kezdte el munkáját. Az eltelt évtizedben kívül-belül felújult a templom, megint új toronygömb készült. Villanyt vezettek be, elektromos orgona működik. A Református Világszövetség Nagyváradi Európai Nagygyűlése tiszteletére a templomot vasbeton fundamentummal erősítették meg. Bajó János gondnok közreműködésével új kerítést, kaput, bejárati ajtót, udvari burkolatot készítettek. Amit Vencel József és felesége Lenke néni elkezdett az most érkezett közel a befejezéshez, de még sok a tennivaló. Sajnos a mai egyháztagok nem képesek önerőből fenntartani a templomot, még saját családjukat is nehezen tudják, ezért szükséges mielőbb gazdaságilag megerősíteni ezt a közösséget. Ebben a reményben indult be a mezőgazdasági vállalkozás, amely még nem dicsekedhet nagyobb megvalósításokkal, de a kezdő lépéseken már túl vagyunk. Váradlesen a gyülekezet elkezdte visszavásárolni az annak idején kisajátított földjeit. Nem tudja egyelőre mind a 205 katasztrális holdat birtokba venni, de igyekezni fog. Száz év múlva a váradlesi reformátusokról nem írhatják, hogy kisajátítással jutottak birtokhoz, és reméljük azt sem, hogy elhagyták a templomot, vagy a megtartó hitet.
Frissen aszfaltozott keskeny út vezet Les határából a Tenke felé vezető útról letérve Pósán át Biharsályiba. Itt keresztelték meg a közeli családi birtokon született Szacsvay Imrét a 1948-49-es forradalom és szabadságharc mártír jegyzőjét. Erdők ölelésében húzódik mélyre a falu, mint gyermek anyja ölébe, amikor szomorú, vagy éppen megfáradt. Távolról közeledve két kicsi torony emelkedik ki a falu világából, fehérlőn, mint két kicsi égre emelt gyermekkéz. Egyik sem református. Mégsem vagyunk idegenek. Ide még nem tolakodott be az eszeveszett gyűlölet, a megkülönböztető gyilkos indulat. Román a magyart, református a katolikust, ortodox a vendéget természetes egyértelműséggel tiszteli. Sokat kell imádkoznunk, hogy ez így is maradjon. Szemérmes nép lakik erre, ha valami gond támad, igyekeznek négyszemközt békességre csillapítani a feszültséget. Felüdülni érkezik ide a vendég és különösen az igehirdető lelkipásztor. A templom csarnokában figyelnek Isten szavára. A „vastagnyakú kálvinistákat”befogadja a római katolikus templom és gyülekezet, hogy megtörténjék a csoda, és együtt a másik istentiszteletén is részt vesznek. Lelkesednek. Így a bizonyítás vágyával hangosabb a zsoltár, élénkebb a mise.
A Pósa-Biharsályi felé ellátogató idegen nem is gondolja, hogy útja egy hajdanán hihetetlen szinten elevenedő, ma már éppen csak éldegélő tanyavilágot szel át. Molnár István hajdan innen elszármazó református példás életű magyar gyermeke ennek a tanyavilágnak, mint koronatanú hitelesen megírta a vidék autentikus történetét a Királyhágómelléki Református Egyházkerület 1994-ben megjelent Református Naptár 129-133 oldalain. Azóta sajnos romlott a helyzet. A 35 tanya elhagyatott állapotban, sokszor kirabolva várja az arra érkezőt. Az út mentén lévők jobb helyzetben vannak. Egyesek építkeznek is, elektromos áramszolgáltatás is jelentkezett, de ezzel együtt, akik elmentek, ezért már nem fognak visszatérni. Talán a fiatalok mégis látnak jövendőt. Egészen derűlátóvá lesz az érdeklődő, amikor a közelmúltban merész, új építkezésbe belevágó családok megvalósításait csodálhatja. Hátha nem kell eltemetnünk a szórványok jövőjét.
A legfájdalmasabb, ha már a jövő temetésére is előkészítenek bennünket. Asszimiláció, falurombolás, templomüresedés, iskolaelhagyás, ugar, gondozatlan gyümölcsös, metszetlen szőlős megannyi jele a romlásnak. Ellenben ott vannak a legtávolabbi őrhelyeink a hűséges őrizőkkel. Inándon ott van a Benedek család, Cséffán szilárdan állanak Pálék, Szabóék és Németh Tiborék.
Sokan tudjuk együtt, hogy „mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” (Zsid.10,39)
Nagyvárad. 2012. október 3.
Csűry István, Nagyvárad-Ősi- Les és szórványai lelkésze
